2009. május 22-én pénteken értem haza a koleszból, és Gina hatalmas, kerekedő pocakkal fogadott. Még majdnem egy hete volt, de szegénykém már ígyis nagyon kimerült volt, és egész este csak feküdt. De úgy gondoltuk van még ideje. Aznap este tesómnál aludtam. Reggel 6:40-kor telefonált anyu, hogy már megvan az első 3 kiskutya. Azonnal rohantam haza. Ginán látszott, hogy mennyire megnyugtatja, hogy végre ott vagyok. Ezután pár óráig semmi, majd gyorsan egymás után jött 9 körül a 4. és 5. kölyök. Náluk még nem volt gond, de a hatodik farfekvéssel jött és nagyon nehezen, valószínűleg megfulladt volna, ha nem segítek neki. Ezután megint hosszabb szünet következett, és reméltük, hogy ennyi volt, de tévedtünk. Kis idő múlva jött is a 7. és a 8. Olyan 101 kiskutya hangulata volt a dolognak... Délután 5 óra körül érkezett meg a 10. kutyus, és azt hittük végre vége van, de tévedtünk, fél 7-kor jött az utolsó kutyus 11.-ként. Természetesen örültünk a kiskutyáknak, de amikor Gina megviselt pofiját láttam majd megszakadt a szivem.

Másrészt aggodalomra adott okot az is, hogyan fog boldogulni ennyi kiskutyával. Az biztos volt, hogy nem tudja majd etetni mindet. Mire szereztünk tápszert sajnos 4 kiskutya már nem élt, őket ki kellett szedni. Gina azonban a maradék 7-tel is nehezen boldogult, és azóta sajnos további két kiskutyát agyonyomott.

Féltünk megbolygatni őket, de végül muszály volt átköltöztetni a családot, mivel nem volt elég hely a kutyaházban, így végülis a sokkal tágasabb csirkeól - amely már rég üresen áll - lett az új gyerekszoba.

Mióta visszajöttem a kollégiumba naponta 5-ször értekezem anyuval a kutyacsalád hogylétéről. Szerencsére már mindnyájan jól vannak és Gina boldog és büszke anyuka :).